cseppgyerek

A Van Helyed Alapítvány modellprogramjának blogja.

Az alapítvány várja és köszönettel fogadja támogatásukat.

A blogról bővebben itt olvashat.

Ezen az oldalon nem lehet kommentelni. Ha kérdése, véleménye van, kérjük, írjon a vanhelyed@gmail.com címre.

Beszámolók, jelentések

Facebook

Keress minket a Facebookon is!

 

2012.05.07. 16:00 itipeti

"Kicsi pénz - kicsi csekk"

Címkék: 2012 lakhatás angyalprogram

…avagy hogyan kerüljük el a kilakoltatást

Csekkek, fizetés


Hivatalos, száraz, rosszízű kifejezés: adósságkezelés. Bizony, ismét időszerűvé vált a kérdés. Eljött a tavasz, a jó idő és bizony eljött a kilakoltatások ideje is. Az elmúlt két évben ez a rém elkerülte a telepet, de sajnos be-bekacsint ide is a lehetősége…

„Aztán ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk” - ez az a mondat, ami itt a telepen is helyénvaló. Mert hát vannak, akik nyugodtak, hisz nincs, vagy csak alig van lakbértartozásuk, vannak, akik pár havit halmoztak fel, és bizony vannak, akik már a kilakoltatás szélén állnak.

A megoldás? Pénz! Nahát az nincs, vagy ha van is, hát ezer helye lenne. Maradt hát a számolgatás. „Ennyi a bevétel, ennyi kell kosztra, ez cipőre, mer’ a kisjányé elszakadt, oszt az adományba’ sem volt olyan méretű… Na, ötöt a haviba, meg ötöt a régibe be tudunk fizetni.” - Akinek esetleg rejtélyes volt az előbbi mondat, hát elárulom: egy átlag hétesi háziasszony gondolatsora, aki megállapította, hogy ha ügyesen spórol, hát a havi lakbér és vízdíj mellett még a korábban felhalmozott tartozást is csökkenteni tudja egy kicsit.

A gondolatok maguktól jönnek, csak engedni kell őket. Ülök a sötét kis konyhákban a széken, a dikón, velem szemben egy-egy családanya és együtt gondolkodunk. Mennyi az anyasági, a családi, mennyit hoz az ember, mert most dolgozik? Összeadjuk, megvan a havi bevételünk. Na akkor ebből kell "kitartást csinálni" a hónapban. Akkor hát mit kell ebből kifizetnünk? Bírság, mert nem volt a biciklin macskaszem, elveszett a nagyfiú TB kártyája... Nem, nem, azt majd megcsináltatjuk „szegénységi alapon” (lefordítom: szociális rászorultként, illetékmentesen).

Ebből a számtani kínlódásból aztán fantasztikus dolgok születnek, olyan közgazdaságtani fogalmak, amit egyetemen nem oktatnak, mert csak egyvalaki tudja tanítani: az élet.
„Na, ha marad kétezrem, aztat meg befizetem vízre. Keresek egy kicsi csekket, oszt abba. Kicsi pénz - kicsi csekk.”
„Tudjátok mit asszonyok: segélykor mennyünk be együtt az ingatlankezelőbe! Ki mennyit visz, annyit visz.” (Ez az adósságkezelő turizmus)

Én jöttem ki a telepre, segíteni nekik és lassan én tanulom el tőlük a mindennapok túlélésének kötéltáncát. És meghasonlott állapotba kerültem lelkileg, mert az életem, a neveltetésem adja a társadalmi kötelességtudatot egyik oldalon: kötelezettségeinknek eleget teszünk, köztartozást nem halmozunk fel, stb. De a másik oldalról nézve – emberként és családanyaként -  azért keserű is vagyok: miféle társadalom az, ahol egy gyerek nem megy iskolába, orvoshoz, mert nincs cipője? XXI. század, igazán?

Igen, nagyszüleim, szüleim mesélték, hogy a háború alatt, után… Na de hol van az már?! Felvetettem egy-két ismerősöm, barátom előtt a problémát. A reakció egyből az, hogy „Hát mért nem vesz neki az anyja?” Kezdhetném magyarázni, hogy annak sok-sok oka van, de hát a megoldás szempontjából mindegy is lenne, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a gyerek mezitláb van. Ülünk hát a kopott konyhaasztaloknál, és osztjuk a „kicsi pénzt". A gazdálkodj okosan játék földhözragadtan valósághű változata, csak épp itt a mindennapi túlélés a tét, és a hó végén még a zsebben lapuló összekuporgatott párszáz forint a nyeremény.

„Nem szégyen a szegénység, csak kellemetlen!” - ahogy azt mondani szokás.