cseppgyerek

A Van Helyed Alapítvány modellprogramjának blogja.

Az alapítvány várja és köszönettel fogadja támogatásukat.

A blogról bővebben itt olvashat.

Ezen az oldalon nem lehet kommentelni. Ha kérdése, véleménye van, kérjük, írjon a vanhelyed@gmail.com címre.

Beszámolók, jelentések

Facebook

Keress minket a Facebookon is!

 

2012.09.05. 17:33 smalladam

Nyitott ajtók

Címkék: angyalprogram Hétes Főállású angyal

Blogbejegyzésem címe meglehetősen talányos, ám tartalma már korántsem az. Egy évvel ezelőtt némi zűrzavarral gondolataimban, de határozott elképzelésekkel kezdtem el munkámat a telepen Főállású Angyalként. Kérdeztem adatot, tanulmányt, érdeklődést, munkatapasztalatot. Valahogy nagyobb ellenállásra számítottam. Arra, hogy minden családot győzködnöm kell majd, hogy miért is jó ez nekik, hogy értük történik. De nem kellett. Igaz, nem is hittek benne, legyintettek. „Ááá, ne tessék vele fáradni, úgyse vesznek fel minket sehová. Ugyan már, kit érdekelne, hogy mit szeretnénk!”

Nem ellenállással találkoztam, hanem lemondással. Nem erőszakkal, hanem a sivársággal. A miért helyett itt azt kérdezik: minek?

Mennyi-mennyi érthetetlen, furcsa dolog fogadott.

PA030260-s.JPG

Nyitott ajtók… Igen, furcsa volt, hogy nyitva vannak az ajtók. Mintha mindig várnának valakit. Mentem egyedül a telepen, kopogtattam a nyitott ajtók korhadt félfáján. „Gyere be…” hangzott bentről  a válasz anélkül, hogy bárki is kinézett volna, ki érkezett. Mindegy. Bejöhet.

Közvetlenség. Hát igen, zárkózott világból érkeztem. Ha valaki kérdez, igyekszem belőle kiérteni a hátsó szándékot. Ha én kérdezek, tudom, hogy nem szívesen válaszolnak. De nem itt. Itt egyenesek a válaszok.

Bizalom. Jön a kisgyerek, mellém szegődik, megfogja a kezem és egy darabig elkísér. Aztán elenged és továbbmegy. Neki más az útja. De azért jött velem, nem félt.

Érdeklődés. Most kihez jövök, mit szervezünk, jön-e a Kriszta, itt van-e már Gergő…

Mennyi – mennyi minden belefért ebbe az egy évbe.

A kezdet, a rácsodálkozás, hogy mindig ott vagyok. Aztán a zord tél, a hóval beborított telep, a „villanyhálózat” kusza pókhálója, a mindig leégő trafó, aztán januárban a hideg sötétség. Akkor azt hittem vége. Vége a telepnek, vége a lehetőségeknek. Mit lehet itt még tenni? Mondani?

Napok alatt kibontakozott a lehetőség, de hetek kellettek a megoldáshoz, és hónapok a kiteljesedéshez. 45 db villanyóra. Negyed évszázada nem volt ennyi. Most van.

Tavasz, zsongás. A hideg kábulatból a napra özönlő gyerekek. A betonkeménységű földet feltörő férfiak, veteményező nők. Kaptam virágmagot. Azóta már virít az estike az én kertemben is. Ha valaki arrajáró megdícséri, büszkén mondom, Hétesben kaptam. Meglepve néznek rám: „Hétesből virág?” Nem hiszik. Pedig látják.

Raktár-fürdőház. Tele építőanyaggal. Most rigipsz kell, most festék, most színező. Elfogyott. Miért? Na végre…végre nem azt kérdezik: minek.

Színkavalkád. Lila, rózsaszín, kék, zöld, barackvirág. Kivirulnak a lakások. Mindegy a színük, a lényeg, hogy vidám legyen. Hogy legyen. Hogy a kopott sivárságot elűzze.

Harminc szorgalmas ember. Vésnek, gipszelnek, festenek. Még öt… kaszálnak, telepet takarítanak. Aztán indul…a Fürdőház. „Moshatok már?” hangzik el a kérdés legalább ötször, mire a házhoz érek. Zuhanyzásra váró gyerekek. Férfiak, aki megelégednek a hideg vízzel. Ez jutott, hát ez jutott, lényeg, hogy a gyerekeknek  jusson a jóból, a meleg vízből.

furdohaz.jpg

Soroljam? Nem gondolom, hogy kellene. Vége? Soha nincs vége.

Vége csak ennek az egy évnek van, de az élet ugyanúgy folytatódik a telepen. Csak már én nem lehetek a mindennapok része ott.

Pedig tudom, hogy várnak. Az ajtók nyitva vannak…

Mészáros Éva

Ózd, 2012. szeptember 03.