Bódis Kriszta azonos címen az Élet és Irodalomban megjelent írása, az ott igért teljes terjedelemben
Lassan 14 éve érintett vagyok (nem csak alkotóként), hanem terepmunkásként is a roma intgeráció ügyében.
Energia - rend és káosz
(A kép nem Hétesen készült)
Ózdon a Hétes telepen a Van Helyed Alapítvány keretei közt vezetem Alkotásközpontú szociális és integrációs modellprogramunkat. 2010-től az OSI Szükésgalap támogatásának és a Máltai Szeretetszolgálat Tutor Alapítvány programjának köszönhetően jelentős életminőséget javító változásokat értünk el a telepen. Többek között folyamatossá vált a szociális munkánk és rendszeressé váltak alkotásközpontú fejlesztő foglalkozásaink. Közösségi Szolgáltató Házat építettünk játszó szobával, vécékkel, zuhanyzókkal, mosodával. Közösségi tereket alakítottunk ki padokkal, focipályával. A házakon a lakók javítási munkálatokat végeztek, ennek értékét leírattuk az adósságaikból, a telepen megszűnt a kilakoltatás veszélye.
2012 január 4-én azonban egy váratlan kihívás ért minket. Az áramkommandó egy razzia során a telep illegális vezetékeit végleg levágta az elektromos hálózatról. Gyakorlatilag mindenki, 90 család (400 ember) maradt áram nélkül, sokan fűtés nélkül egy olyan helyen, ahol vizet is 2 db közkútról kell hordani. 52 önkormányzati, komfortnélküli bérlakásban 13 tömbben élnek ők, Ózd 16 szegregátuma közül az egyikben, Hétes telepen. A hétesiek majdnem fele gyerek.
Plusz energia
Kaptam egy tiszteletbeli ÉMÁSZ-os kitűzőt - Irlanda Boglárka igazgatónő kíséretében és helyet foglaltam 2011. december 1-én a “Partnerség.Hatás.Innováció - új trendek a nagyvállalatok támogatási gyakorlatában” című díjátadó gálán Budapesten a Kogart Házban. Aznap az ÉMÁSZ-ELMŰ fődíjat nyert közös tervünkkel: a hétesi kártyás villanyóra projekttel. Az ÉMÁSZ békés megjelenése az életünkben, a Hétes telep életében 2011-re tehető, és a kártyás villanyórák beszerelésének lehetősége bizakodással töltött el minket arra nézve, hogy a hosszú évek óta szabálytalanul vételezett - finomkodás nélkül: lopott - áram helyett egyszer s mindenkorra legális áramvételezéshez segítjük az itt élőket.
Hogy miért nem foglalkozott ezzel eddig senki? Mindenkinek egyszerűbb volt nem foglalkozni azzal a kilátástalan helyzettel, ahova ezek az emberek jutottak, beleértve őket magukat is, a szolgáltatót is, az államot, az önkormányzatot is. Munka nem volt, az áramszolgáltató tizenöt éve leszerelte az órákat, az adósságok nőttek, a világon senkinek nem volt megvalósítható ötlete a helyzet kezelésére a vádoláson kívül.
Az ítélkezést megkönnyítette, hogy az emberek nem fizettek, veszélyes vezetékeken kötötték le az áramot, a fűtést is rezsókkal és egyéb elavult, sokat fogyasztó alkalmatosságokkal oldották meg. A bírságokat az ÉMÁSZ kiszabta, azt vagy leülték, vagy részletre próbálták fizetni, de a dolog vége beláthatatlan volt. Pontosabban a dolognak, minthogy az egy kör, nincs vége. De hát éljenek rendesen, másnak is megy, ennyi szokott lenni a praktikus útmutató. Egész kormányprogramok, családvédelem és szociális munka tudnak ilyesmire ráépülni. A valóság, a mindennapi élet megoldása pedig az lett, hogy a razziák alkalmával az illegális vezetékeket levágták, másnap az emberek visszakötötték.
A másik megoldás érzékenyítéssel kezdődődött. Az ÉMÁSZ dolgozók és vezetők társadalmi felelősségvállalás programokon belül ismerkedtek a tereppel. Azt kértük tőlük, elsőként vezettessék vissza a közvilágítást, mert a telep tizenöt éve sötétségre van ítélve napnyugtától pirkadatig. És lett húsz lámpaoszlopon fény. Megünnepeltük.
– Biztos, hogy eljönnek? – kérdezték tőlem aggódó arccal a hétesi asszonyok éjfél körül, amikor befejeztük a zöldségpucolást a másnapi közös főzéshez.
– Persze – válaszoltam.
– De mit fognak szólni a vezetékekhez? A pókhálóhoz, ahogy itt mifelénk mondják.
– Bármit, igazuk lesz – állapítottuk meg.
– Fizetnénk a kártyás órát, annyit fogyasztana mindenki, amennyit fizetni tud. Szegények vagyunk, de bevállalnánk – mondja Gyula.
– Azért ez nagy dolog, hogy visszavezették a közvilágítást. – néz fel az utcalámpákra Mesi. Előkészíti a másnapi üstöket, elmosogat egy lavórban. Kannában hozott a kislánya vizet, mert csapvíz sincs, a jó néhány méterre levő kúthoz kell menni.
– Hóban fagyban és eddig sötétben botorkálva – idézi fel a nehéz időket, a közelmúltat Ramóna – Hát a vécéig nem találtunk el a sötétben.
– És nem kommandóval jönnek ám! – mondja Róza néni – Az ÉMÁSZ! – teszi hozzá nyomatékosan – Ez nagy dolog, gyerekeim!
A gyerekei, meglett negyvenes, ötvenes felnőttek, komoly arccal bólogatnak.
Másnap a kicsik a legbátrabbak, örömmel fogadják a vendégeket, ahogy az itt nálunk már lenni szokott.
– Azért mi szégyelljük ám a szegénységet – mondják a felnőttek. Hátrébb húzódnak, a házak ajtajából figyelnek. Néhány perccel később már mindenki a telep közepén dolgozik, együtt ültetik a fákat és a rózsákat.
– Mint régen – mondja Ildi. – Együtt, békében éltünk itt, a gyárban dolgoztunk, és a házak között rózsákat neveltünk.
– Nagy dolog ez – sóhajt Róza néni – nem fegyverrel jönnek, mint egyesek, nem. Rózsát hoznak, gyümölcsfát!
Mégis sötét, mégis hideg
Talán egy regényemben, de a valóságban soha nem lett volna szívem megtenni azt a lépést, amit mégis csak meg kellett tennie valakinek. Az ÉMÁSZ tette meg, bár nem volt a közös projektünk része. Kommandóval jöttek. Éppen kifagytak a rózsák és az utolsó kis fát Róza néni kivette, mert azt is letörte valamelyik rosszcsont kölyök. Akkor. Én éppen visszaérkeztem Pestre, de Gergő – szociális munkásunk – folyamatosan vonalban volt, kivéve, amikor őt is igazoltatták. Őt igazoltatták, a többieket bilincsbe vitték.
Decemberben olyan mértéküre nőtt a hétesi áramfogyasztás, hogy nem bírták – sem a városi vezetékek, sem a biztosítékok –, és miután számtalanszor riasztottuk pironkodva az ÉMÁSZ dolgozóit, hogy javítsák meg, mindennek volt határa. Minden szempontból kicsaptuk a biztosítékokat, és az ózdi ÉMÁSZ szakemberek többé nem vállalták a felelősséget a hétesi életveszélyes áramlopásokért. A hétesiekkel tökéletesen megértettük a helyzetüket – van ebben valami paradox. Nem volt mit tenni, program ide vagy oda, az ÉMÁSZ nem asszisztált tovább a lopáshoz, és ha már kommandó, akkor példát kellett statuálni.
De sajnos nem volt B terv. Mi lesz holnap? Újra visszakötnek az emberek? Akkor minek ez a fontoskodás? Vagy már nem lesz hova kötni? Akkor viszont megoldást kell keresni. Valaki gondolt erre? Nem, nem gondolt. Ez van, ilyen az élet. Nem csak itt, máshol is vannak áram nélkül, kibírják. Mondták nekem, de én nem bírom ki, mindig ez van, hogy én nem bírom ki, azt sem, hogy ezt mondják. Az ember ne így gondoljon a nincstelenekre, hogy összehasonlítgat. Égtek a vonalak, amerre csak telefonáltam, izzottak, mint hajdan Hétesben a vezetékek.
Aggasztó volt, hogy az OSI finanszírozás lezárult. A kártyás óra projektünk pedig hiába előkészítve, a Van Helyed Alapítvány infrastruktúrát fejlesztő munkáinak folytatása veszélybe került. Reményt adott, hogy Balog Zoltán Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkár a kormányzati telep program egyik helyszínének Ózdot, eredményeinkre való tekintettel pedig a Hétes telepet választotta. Én az együttműködésből nem csinálok politikai-, párt-, vagy presztizskérdést, mivel együgyű vagyok. Egy ügy van. A kilátástalanok ügye. Kicsit olyan ez, mint a hit az erőszakmenetes függetlenségi harcban, vagy a szeretetben, vagy a lehet másként-ban. Sem cinizmus, sem naivitás nincs benne. Ez egy út.
Engem, mi tagadás, szívszorítóan inspirált, hogy a hétesiek minket, pontosabban engem vádoltak a helyzet kialakulásáért. Ha előbb intéztük volna az órát, akkor most nem volna ez, ordították a szociális munkásaink arcába. Volt miért ordítani, néha én is azt szeretnék, ordítani, toporzékolni. Rendőrök, bírságok, szégyen, hideg és sötétség. “Miért nem erre, az áramadósságra költöttük az OSI-s milliókat? Minek a Szolgáltató ház? Minek vagyunk itt egyáltalán?” Tényleg… Pedig tudták, hogy arra a mennyiségű tartozásra az “OSI milliói” is kevés lett volna.
Kifelé baktatva a Hétesbe Gergő kérdezi tőlem: össze van szorulva a gyomrod? Őszintén mondtam neki, hogy nem. Megértettem az elkeseredésüket is, az abból fakadó igazságtalanságot is. Kaptam már hideget-meleget tőlük az elmúlt hosszú, kemény évek alatt, nem tudok rájuk haragudni, és azt sem várom el, hogy engem megértsenek. Szomorúság van bennem ilyenkor. Ha már nem tudok segíteni, nem fogom tenni. Ha már nem lesz dolgom, elmegyek.
A telepen vagy húsz ember várt, csendben vártak, csatlakoztak, kérdezgettek, én is őket. Egyetlen hangos szó, egyetlen vádló tekintet, semmi. Sőt. Egyre többen lettünk. Beszélgettünk. Közben javasoltam, hogy minden családból jöjjön képviselő és menjünk fel a Szolgáltató házba, ott van meleg, közösségi tér, éppen ilyen célra építettük OSI-s milliókból, tartsunk válsággyűlést. Békesség volt, mentünk fölfelé, örültünk, hogy itt legalább meleg van, együtt vagyunk és ki fogunk találni valamit. Álltunk körben vagy hetvenen, ott már tényleg meglepő volt a csend, a türelem, és az egység, meglepő és megható.
Partnerek vagyunk, ezt tanultam Bíró Andrástól. A paternalizmus áldozati szerepben tartja azokat, akiknek az autonómiáját kellene erősíteni. Bár sokszor úgy tűnik, azt szeretnék, ha az anyjuk volnék, aki segít, aki feltétel nélkül elfogad, és hát ez nem áll távol tőlem, bevallom. De egy jó anya is partnerségre nevel. Ők engem türelemre, megértésre és józanságra tanítanak, mert hát ők is csak annyira gyerekek, mint én. Isten gyermekei vagyunk, na.
Mikor elmondtam, hogy leginkább azért vagyok elkeseredve, mert nincs azonnali megoldás, és lehet, hogy egy hétig sem lesz, akkor azért fontolgatni kezdtük, hogy kimegyünk az utcára, mert ha jogos is, mégis méltánytalanul nagy a büntetés. Aztán lecsillapodtunk. Megjegyzem, azért a harcos verziót sem ejtettük véglegesen.
Az ÉMÁSZ a lakások vezetékeinek állapotától tette alapvetően függővé – anno – a kártyás órák beszerelését. Egyetlen ép vezetékünk sem volt. Senki nem adott tanácsot, hogy akkor mit tegyünk. Együtt a hétesiekkel kellett kitalálni valami átmeneti megoldást, és azt, ha elfogadható, kivitelezni a telep programon belül. Az tűnt a legjobb ötletnek, hogy ideiglenesen legalább tömbönként a belső vezetékeket kiiktatva, kívülről szereltessük be az órákat. A tömbökben volna egy óra felelős, nevén az óra, a többiek oda csatlakoznak. Ezt ott a gyűlésen telefonon leegyeztettem “áram oldalról” az ÉMÁSZ felső szintű és alsó szintű illetékeseivel. Onnan hívtam fel Balog Zoltánt, hogy a telep program állja-e a villanyszerelést, és így bevállalja-e a kártyás óra projekt folytatását.. Minden egyes telefonbeszélgetésemkor csendre intették egymást a hétesi emberek, fölfüggesztették a vitákat és figyeltek. Jó volt nekik dolgozni.
Végül megállapítottuk, hogy nagy háború lesz, mert össze kell fogni, és az itt nem megy. Mondtam nekik, hogy a közösségért meg az összefogásért is meg kell harcolni.
Gyertyafény
Kora estétől késő éjszakáig Gergővel végigjártuk a telepet. Az ő hátán egy zsák gyertyákkal, az én kezemben tescós szatyrok gyertyákkal. Zuhogott az eső, csúszkáltunk a sárban. Az alsó házaknál kezdtük.
Sok mindent tapasztaltam én már a nyomorból, látva is, de a bőrömön érezve is. De most újra, olyan erővel csapott arcul, hogy a tehetetlenségtől alig láttam. Amit láttam belém égett a fény nélküli sötétből.
Aki tehette elköltözött átmenetileg a Hétesből, hasonló helyzetben élő rokonaihoz, de a többségnek nem volt hova menni. Itt szobakonyhába és a kis padláson több család, több generáció él, együtt, de a lakásokban most mindenki egyetlen helyre, a szobába vagy a konyhába kényszerült a kályha közelébe. Az ágyakon vagy a székeken egymáshoz bújva készülődtek aludni felnőttek és gyerekek, sokan, nagyon sokan. A sötétben csak a rossz sparheltok parázsfénye derengett, ömlött a füst. Itt nem álomra hajtották a fejüket az emberek, hanem álomba fuldokolták magukat. Mart a szégyen. Még sokáig akartam a sötétben téblábolni, ázni értük, vagy magamért, nem tudom, és később még a nomád körülményeket is túlzásnak éreztem az Alkotóházunkban, ahol alszunk.
– Hány óra van? – kérdezte Adri az ágyból.
– Öt – válaszoltuk.
– Még csak? Milyen sötét van! De soká lesz reggel, mi meg már lefeküdtünk.
Nem tudták, mennyi az idő, nem volt tévé, az a kevés mobil is lemerült, kiszakadtak az időből, és az idő nem kegyelmezett, lassan múlt. Ha a bizonytalan fénykörből kikúszott egy elevenebb kisgyerek, már eltűnt az anyja szeme elől. A kútról hozott víz nem melegedett fel rendesen, sem a mosdáshoz, sem a főzéshez, a mosás távoli emlékké vált.
Egy gyertya jutott mindenkinek. Megköszönték. Még soha nem fájt nekünk így a köszönöm.
A telep négy házában olyan lakók élnek, akik fenn tudták tartani régebb óta az életszínvonalat, ott fizették az áramot és az órák is meg voltak. A programunk egyik büszkesége, a közvilágítás fényfoltjai, és az ő ablakaik adtak valamiféle reményt. De én aznap éjjel senkinek sem tudtam válaszolni, meddig marad ez így?
A telep közepén tartottunk, amikor megbolydult minden. Hamarabb hallottam a szaladó asszonyok kiáltásait, a gyerekekét, minthogy észrevettem volna a villogva érkező rendőrautókat. Néhány perc alatt kiderült számunkra, hogy két család rákötött a közvilágításra. Lezárták a telepet, szaladtak hozzánk az emberek, ott az ÉMÁSZ-os autó is! Megint itt vannak! Valaki jelentett minket, biztos ez volt, vagy az, találgattak. Szaladjunk!
Szaladjunk, néztünk egymásra Gergővel, és nevetni kellett, az egész tényleg komikus volt, és ismerős, már átéltünk párszor ilyesmit, milyen velük együtt kivül rekedni, kiszolgáltatottnak lenni, és gyorsan számításba vettük, ha minket itt találnak, cinkosok vagyunk, hiába ígértük, hogy nem lesz több áramlopás a Hétesben, hogy türelemmel dolgozunk a megoldáson. Mert ilyesmit várnak azok, akik indikátorokban, meg sikerben gondolkodnak. Mi csak arra gondoltunk, hogy akkor most szaladjunk a cigányokkal a bozótba? Vagy menjünk be a legális cigány áramfogyasztók lakásába, kvázi meghúzódva a törvény elől? Egyáltalán, mitől kell félnünk?
Aztán nem volt sok idő gondolkodni. Kialudt a telepen az összes fény, tinta sötétben álltunk, és az egyik házból kiszaladó asszony kapott el minket. A férje oxigénpalackon él, ami áramról megy, ők fizetik az áramot, de most őket is lekapcsolták, meghal az ura, azonnal menni kellett a rendőrökhöz meg az ÉMÁSZ-osokhoz, menjünk. Álltam ott a szatyrokkal meg az asszonnyal az oldalamon és udvariasan megkérdeztem, hogy mi van. Sajnos udvariasan kérdeztem, az asszony is alázatos volt melletettem, akinek meghal a férje. Hallottam a szolgálatkész hangunkat belerebbenni az éjszakába, és hallottam a hivatalos választ. Szabálytalan áramvételezés miatt le kell kapcsolni minden vezetéket, amennyiben az elhárítás befejeződött a közvilágítást és a legális áramvételezőket visszakapcsolják. Ha nem akarja, hogy a kóbor áram megcsapja jöjjön ki a vezeték alól, asszonyom, javasolta még az egyik rendőr, és elhúzott az útra zuhanó kábel útjából.
Vissza a kályhához
A történtekhez hozzá tartozik, ha egy ponton belenyúlunk egy mégoly nyomorultul működő, de működő rendszerbe, mondjuk egy olyanba, amilyen az illegális túlélés alapú rendszerek, akkor a gatya szövete egy másik helyen biztos, hogy fölfeslik, és ott lóg ki a fenék. Mert bár addig is tudtuk, hogy ez nem is nadrág, de mégis takar valamit. A semmit takarja persze. Lyuk hátán lyuk, őrült beszéd, de van benne rendszer.
Ha legális lesz az áram, akkor a fűtéssel lesz baj. Baj volt persze azzal eddig is, de túl lehetett élni. Nyáron a kályhákból úgy lett kenyér, hogy sitty-sutty. A “vasér” jár egy kis pénz. Főzni lehet áramról lopva, később fűteni is könnyebb úgy.
Amikor körbe jártunk a családoknál – még csak félve, hogy az ÉMÁSZ hamarabb megelégeli márciusnál a brutális fogyasztást – az emberek hümmögtek-hammogtak, igazat adtak, de miből vegyenek kályhát és főleg miből a fát? A lakástámogatási pénzből, amit fára vettek fel már régen kenyeret meg gyógyszert vettek, vagy mást, nem tisztem ítélkezni, inkább csak aggódom, vagy fát, de az egy hónapra sem volt elég.
A járkálásnak lett annyira eredménye, hogy néhány család mégis vett kályhát, volt aki kettőt-hármat és hitelre-kamatra adta másnak. A járkálást azért is szerveztem, mert gondoltam, felmérjük, kinek reménytelen a kályhaügy, hátha adományokból azoknak tud venni az Alapítvány. De végül megelégelték a családok. Mit járkálunk? Mit ellenőrizgetünk? Pedig soha sem voltunk ilyen ellenőrizgetős viszonyban, most sem, de a bizalom nagyon borulékony egy olyan világban, ahol félni kell. Mert van miért félni és mindig félni kell valakitől. Járkálj csak halálraítélt. Feladtuk.
Mégis, abban az egy hétben, amikor a kártyás órák kérvényezési procedúrája elkezdődött és illegális áramot sem lehetett fogyasztani a kályha létkérdéssé vált. Élet-halál kérdéssé. Ezt az akkor már az áram ügyet fölkaroló TKKI vezetés is érzékelte, és kitalálták a kályha projektet.
Olyan szabályosak voltunk, mint egy katonatiszt elvágólagosan. Felmértünk kritérium szerint, a kályhákat nem adományba, hanem a szociális bérlakás tartozékaként adtuk, balasetvédelmi oktatással, kéményellenörzséssel, kérvénnyel és szerződésel és nyilatkozattal, mert ez nem adomány. Mert akkor miért pont a Hétesieknek jár és másnak nem? És miért pont a Józsinak és nem a Rózának. Krízist kezeltünk, kellettek is a határok, mégha úgyis veszekedés lett belőle: “megint pofára osztanak”. Nehéz igazságot tenni. Volt aki a kályha projekt elején eladta a kályhályát, hogy listára kerüljön, de volt olyan is, akinek tényleg tönkre ment a kályhája, de már nem került fel a listára. Elterjedt a hír, hogy azok is eladták aztán, akik kaptak, ezt azok terjesztették, akik nem kaptak, na ez nem volt igaz. Annamária, szociális munkásunk kitartó, rezzenéstelen empátiával hallgatott végig mindenkit, osztott, járt körbe, iratott alá, és válaszolt minden kérdésre. Van benne valami a földön járó szentek megkérdőjelezhetetlenségéből. Álhatatos asszony. Hiába szaladtak igazságért hozzám a népek, az igazság, bármilyen szűkösen jutott belőle, Annamáriánál volt. Így számolt be róla:
“A Türr István Képző és Kutató Intézet «A szegregált lakókörnyezetben, mélyszegénységben élők komplex lakhatási és képzéssel egybekötött munkaerő-piaci modellprogramja» keretében Hétes telepen 18, Velence telepen pedig 1 személy részére biztosította az 1-1db «Calor» típusú kályha használatba vételét (1 db füstcsővel és 2 db könyökcsővel). Ezáltal 21 családnak oldódott meg a fűtése.
Az átadást megelőzően munkatársaink külső szemrevételezéssel megtekintették az érintett személyek által használt lakásokban a fűtési lehetőségeket (kémény, kéménykürtők-, tisztítónyílások állapota), valamint tájékoztatták őket a kezelési, üzemeltetési útmutatóban lévő előírásokkal, a kályha működtetésére vonatkozó szabályokkal. Megismerték a vonatkozó munka-, tűz- és környezetvédelmi előírásokat, melyet írott formában is a rendelkezésükre bocsátottak.
A kályhák kiadását megelőzően felmérésre került a családok jelenlegi helyzete. Kinél van krízis helyzet, időközben ki volt az, aki saját erejéből megoldotta a fűtését stb.
A legfontosabb szempont a krízishelyzet volt, hogy jelenleg rendelkezik-e a család megfelelő kályhával, amely nem balesetveszélyes, valamint amely megfelelően befűti a lakást vagy sem, ill. kik vannak a leginkább életveszélyben.
…
Tapasztalataim szerint felismerik, tudják a telepen lakók, hogy nincs igazuk, viszont felfogásuk szerint, céljaik elérésének érdekében úgy gondolják, számukra ez az egyik célra vezető módszer (hangoskodás, kiabálás stb.), amit gyakran – szinte minden esetben alkalmaznak, amikor valamiféle segítséget látnak –, aztán megtapasztalják, ez a módszerük nem vezet eredményre.
Az eddigi ún. «kölcsönbe kapott» kályhákat most hirtelen mindenkinek «vissza kell a napokban adnia» az ismerősének, akitől kapta - hangoztatták. Ez nem történt meg még egyetlen esetben sem.
A kialakult helyzetet párhuzamosan, mint szociális munkásnak kezelni kellett.
Míg ez a probléma megoldódott, néhány nap eltelt, hiszen újabb és újabb családoknál találkoztam szembe ezzel a problémás helyzettel. Nem volt egyszerű velük elfogadtatni, hogy itt most egy krízisnek a kezeléséről van szó, nem pedig ún. kályhaosztásról. A folyamatos jelenlétnek és a konfliktushelyzet kezelésének hatékony módszereit használva a helyzet megoldása a végéhez közeledik.”
(részlet)
Ki alkalmas? – nincs válasz, nincs válasz, nincs válasz
Közben elkezdődhetett a kérvényezési procedúra az ÉMÁSZ-nál, ahol a következő kritériumoknak kellett megfelelnünk.
“Az adott ingatlan belső hálózata ne legyen életveszélyes, azaz legyen olyan hiteles szakszerelői bizonylat, mely alapján a bekapcsolás elvégezhető. Ez a gyakorlatban tehát azt jelenti, hogy az adott épület hálózatát egy erre jogosított szerelővel át kell vizsgáltatni és erről igazolást kell kérni.”
Erre gyorsan találtunk legális megoldást, kiderült ugyanis, hogy egy külső konnektor felszerelésével átmenetileg felszerelhetők az órák, mert akkor nem belső, elhasznált vezetékeken megy az áram.
“Az ingatlanban legyen szerződő fél, olyan nagykorú személy aki ott tulajdoni, bérleti stb. joggal rendelkezik és ezt a jogszabályokban előírt módon igazolni is tudja.”
A TKKI-nak köszönhetően az önkormányzat, mint bérbeadó hozzájárult ahhoz, hogy a lakásban lakó jogcím nélküli nevére is beköthető legyen az óra. Mivel nem kellett anyagi kockázatot vállalniuk, együttműködtek.
“Az illető személy – ha korábbi tartozással rendelkezik – úgy vállalja annak törlesztését.”
Találtunk olyan bentlakó személyt, akinek nem volt tartozása, érdekes módon sokkal kevesebb embernek volt regisztrált tartozása, mint gondoltuk. Azok a lakók már többnyire régen elköltöztek, akiknek a nevén voltak egykor az órák. Két hét alatt derült ki mindez. Itt vesztettük a legtöbb időt.
“Ezek a szabályok a hatályos TÖRVÉNYEKBŐL következnek, azokaz megkerülni nem lehet.” – szólt a figyelmeztetés. De a példa mutatta, hogy nem kellett megkerülnünk semmilyen törvényt, hogy az emberek legális áramhoz és kártyás órához jussanak. Ez a három lépés tehát bárhol alkalmazható, ahol valaki finanszírozza a külső beállások villanyszerelési munkálatait, ami nem túl nagy beruházás. Mivel a hátrányos helyzetben, ill. mélyszegénységben élők magához az órához védett fogyasztóként (ennek meg van a kritérium rendszere) ingyen juthatnak hozzá, vagyis ingyen kérvényezhetik.
A felkészítés, a kérvényezés, a beszerelés hatalmas feladatát a Van Helyed Alapítvány Vodafon angyala, Éva vezényelte le.
Mérhető világosság
– A tömbmegbízottak elkezdték a szervezést, érdeklődtek nálam, órával rendelkező más családoknál, mennyi lehet egy havi fogyasztás. – számolt be Éva, a lakhatási alprogramunk felelőse.
– 2012. február 9, sorsfordító napnak tekinthető. Ez volt ugyanis az első olyan nap, amikor a lakók tömegesen jutottak hozzá segélyükhöz az órák felszerelését követően, és az ÉMÁSZ irodán is ügyfélfogadás volt.
Évát a tömbfelelősök az úton várták a befizetett csekkel.
– Kisebbfajta csalódást okoztam, mikor elmondtam, nem indulhatunk azonnal, hisz az áramszolgáltató irodáján az ügyfélfogadás csak 10 órakor kezdődik. Ennek ellenére nem mentek vissza lakásaikba, sorra számoltak be, ki hogyan egyezett a tömbjében lakókkal, mennyit töltenek fel közösen az órákra.
Bokáig hóban fogadott a Hétes, füstöltek a kémények. A tömbfelelősök nagyon komoly munkát folytattak, büszkék voltunk rájuk és megerősítettük őket, hogy jól csinálják, tényleg jól csinálták. Élet volt a Hétesben, közösség, a viták ellenére is. Az emberek gyalog indultak az ÉMÁSZ irodához, ami 3 kilométerre van a teleptől.
Az ÉMÁSZ iroda kicsi, ezért a biztonsági őr 5-6 embernél többet nem enged be egyszerre, így az ügyintézésre várók kinn fagyoskodnak, a nagy mínuszokban. Itt mindig hosszú sor van, mivel nem csak a várost, hanem az egész kistérséget ez az egy ügyfélfogadási hely szolgálja ki, heti két alkalommal. A roma társaság távolságtartást váltott ki a sorban állókban. Aztán két hétesi emberünk, mert szellemesek és okosak, már vitték is a prímet. A telepi asszonyok is megtalálták a közös hangot a sorban álló nem cigány asszonyokkal.
Aztán a hétesiek új csekkeket kértek, melyekkel azonnal a postára mentek, majd visszagyalogoltak több kilómétert és megint sorba álltak. Aznap több, mint százezer forintot hagytak a telepünkről az ÉMÁSZ-nál. Volt egy nem együttműködő családunk, aki látva a telepi összefogást, mégsem akart kimaradni belőle, és oda adta a ráeső részt.
Valami áttörés történt, persze azt is tudtam, hogy jönnek még a cudar napok, lesznek visszaesések, lesz még feladatunk, de van értelme, mert egyre kevesebb feladatunk lesz. A szankcióktól való félelemnél sokkal erősebb normakövető hatást váltott ki a közösség ereje, a pozitív hozzáállásunk és nem utolsó sorban a lehetőség, hogy lehetséges és kivitelezhető „normát” követni.
„Kérésükre együtt töltöttük fel az órákat, a számlára felírtuk, hogy mikor történt a feltöltés, hogy később majd (itt idézem szavaikat) „számolni tudjuk, egy nap mennyi megy el, meddig tart ki”.
A tömbfelelősök szinte presztizskérdést csináltak abból, ki volt, aki először töltötte, kinek van rendben a tömbje.
Ezen a napon a Hétes telep 1, 3, 5, 6, 7, 9, 10 tömbök óráit segítettem tölteni. A 26. tömbben élők maguk végezték ezt el, a Hétesvölgy 3. fogyasztójának pedig még 2012. feb.04-én feltöltöttük az órát, mivel ők korábban jutottak jövedelemhez.
Az esemény kisebb lakógyűlést eredményezett, ki-ki az feltöltésnél segédkezett, mások csoportokban beszélgettek, számoltak.
Aznap a telepen élők nagy arányban (legalább 70%-ban) legális áramfogyasztókká váltak.
A kártyás óra ügyét partneri együttműködésben az érintettekkel készítettük elő. Speciális elemeket tartalmazó de máshol is működtethető keretekkel dolgoztunk ki olyan konstrukciót, amit alkalmazni lehet hasonló helyzetben élőkkel. Persze látni kell a munka gyökereit, módszereit, összetettségét. Az előkészítésnek, a végrehajtásnak, és az utógondozásnak többek között tudatos közösségépítő és konfliktuskezelő, mediáló munka az alapja.
Az elért eredmények megünneplésekor az elvégzett munka szétszálazása azért is fontos, mert tudni kell, hogy az igazi eredmények nem kisajátíthatóak. Aki a másikért dolgozik, az úgyis önként szétosztja magát.
Ha jól csináljuk, akkor itt csak munka van. Valóság megismerésének igénye van, elfogadása van, és a problémára adott reakció van, ami vagy segít, vagy nem. Ha jól csináljuk, mehetünk tovább.
Az ügyön és az eredményen kell a hangsúly legyen, és mindkettő összetett módon áll elő.
A 18 hónapos OSI támogatás nélkül sehol sem volnánk. A Máltai Szeretetszolgálat programjában sokat tanultunk. A TKKI és a telep program nélkül csak reménytelenség maradt volna utánunk. Az ÉMÁSZ hozzáállása nélkül hideg és sötétség. Sorolhatnám, de a dokumentációnkban megjelenik minden. Külön jelöljük/követjük hogy mi az, amit mi, a Van Helyed Alapítvány, mi az amit az állam, az önkormányzat, a hivatalok, a szociális munkások szakmai tudása és személye, valamint maguk az érintettek tesznek ahhoz hozzá, hogy az eredmények megszülessenek.
Közben nap, mint nap meghalunk és újjászületünk a terepen. A változást közelről látjuk, és a törekénységét is. Folytatni becsülettel, ez a cél. Szerintem ebben elvitathatlan erő, energia van. És ha ez az erő Istentől való, akkor úgyis működik, hat és fennmarad.
