Sikeres nyári tábor után a résztvevőkben ott marad az érzés: jó lenne folytatni a munkát és mulatságot ősszel is. A hétköznapok kényszerei miatt aztán van aki lemorzsolódik, de jönnek újak is. Így kerültem én is be az önkéntesek csapatába. Kéthetente 3-6 fős elszánt társaságban veselkedünk neki a röghözkötött markolón, de még a török kamionmosón is túl az erdei szerpentinnek. Ilyenkor az alkotóház otthonunk és munkahelyünk.
Egy menet így néz ki: pénteken buszra vagy autóba szállunk és röpke 3 órás utazás után már ballagunk is ki a telepre. Ha későn érünk fel, csak köszönünk, beszélgetünk, ha időben, de legkésőbb másnap reggel összegyűjtjük a nagyjából állandó csapatot az első foglalkozásra.
Ezzel el is érkeztünk az egyik legnehezebb feladathoz, nemet kell mondanunk jó néhány csillogó szemű bölcsisnek, ovisnak, iskolásnak. Hogy jöhessen, a négyéves és a tizenkét éves egyaránt bűvészeket megszégyenítő ügyességgel válik nyolcévessé egy pillanat alatt, ha úgy hirdetünk csoportot. Az alkotóház mérete és a bevethető erőnk az szűkös keretek közé szorít minket, 6-10 kisebb-nagyobb gyereket tudunk egy alakalommal érdemben foglalkoztatni. A telepen viszont körülbelül 200 gyerek él.
A foglalkozások eleinte két csoportban zajlottak, egy játékos matek elnevezésű és egy körjátékos-zenés profilú működött egymás mellett. Gyorsan világossá vált azonban, hogy inkább összevonva érdemes fejlesztő, játékos elfoglaltságot nyújtanunk a gyerekeknek, a lehető legnagyobb mértékben a hagyományos iskolai óráktól különböző módon. Ehhez olyan összetett foglalkozástervet állítottunk össze, melybe mindenki beledobta, „amije van”. Az évszakoknak és ünnepeknek megfelelően körjátékos éneklős, kézműves és más, szociális és tanulási készségeket fejlesztő játékokat játszunk.
A foglakozásokon a nagyobbak (és néha a kisebbek is) sokszor átveszik a játékvezető szerepét és felelősségteljesen, a szabályt betartva és betartatva, mindenkire odafigyelve, felnőttesen kezelik az adott szituációt. Ezt mi erősen támogatjuk: megadjuk a kereteket a játéknak és a foglalkozásnak, de igyekszünk csak mint kísérők részt venni a foglalkozásokon, ahogyan az ókori görögök is gondolkodtak a pedagógiáról.
Természetesen Hétesben, az Alkotásközpontú modellprogramban az alkotás is megjelenik. Színezés, sóliszt gyurmázás, farsangi maszkkészítés, boszorkánylépcső hajtogatás is szerepel a programban - minden alkalommal készítünk valamit a csapattal, aminek kézzelfogható eredménye van és haza lehet(ne) vinni, büszkék lehet(né)nek rá, megérezhetik az alkotás örömét.
A feltételes mód meglepő lehet annak, aki még sosem volt Hétesben. Nekem még sokadik ottjártamkor is érthetetlen volt. Mármint hogy miért nem viszik haza a gyerekek anyunak, apunak, testvérnek az általuk készített művet. Aztán megértettem. Azért nem, mert otthon ezeknek nincs értéke, elkallódik, kidobják, gyújtósnak használják. Ez lassan változik: a gyerekek néha-néha már hazaviszik alkotásukat és elbüszkélkednek vele otthon. Ez véleményem szerint egy nagy lépés. Ezek a gyerekek ilyenkor értékesnek érezhetik magukat, amit egyébként talán csak a szülinapjukon tapasztalhatnak.
A farsangi készülődés keretében ipari mennyiségben legyártott boszorkánylépcsőket például minden gyerek hazavitte boldogan, ugrálva és ezt mondták:
„Ezeket most hazavisszük, aztán felakasztjuk a konyhába, meg az ajtóra is és akkor Hétes végre színes lesz.”
Egy új rendszer is tesztelés alatt van, miszerint a rengeteg társasjáték, melyekkel a foglalkozások során szoktunk játszani az alkotóházban, kikölcsönözhetők. Minden alkalommal egy gyerek vagy testvérpár vihet haza egy szabadon választott játékot, amit két hét múlva kell visszaadnia. Eddig két „turnus” ment le és óriási sikert aratott az ötlet. Hazafele teljes extázisban vitték a nejlonba csomagolt kincset, és csak azt hajtogatták, hogy: „Ezt most odaadták nekünk, mert megbíznak bennünk. És mi vissza fogjuk hozni hiba nélkül!”. Pontosan így történt, két hét múlva viruló arccal futott felénk egy kislány, kezében a kikölcsönzött játékkal. Hosszasan mutatta, hogy nézzük meg, nem hiányzik belőle egy sem, pedig játszott vele a kistestvére is, de ő nagyon vigyázott rá. A másik játék is egészben és hibátlanul került vissza hozzánk, most a harmadik kölcsönzésnél tartunk és gondolkodunk egy füzet bevezetésén, hogy ne csak egy gyerek részesülhessen a megtiszteltetésben és bizalomban.
Sokat tanulunk mi is a gyerekektől, folyton váratlan helyzetek elé állítanak minket, melyek megoldásához nem kevés kreativitásra, empátiára és nézőpontváltásra van szükség. Azt hiszem ez az egyik oka, hogy az önkéntes csapat ilyen gyorsan összekovácsolódott (a kovácsolás persze már a nyári táborban elkezdődött). Egy nagy családra emlékeztet leginkább, melyben mindenki megtalálta a helyét és a szerepét. Hogy egy klasszikust idézzek: „Együtt a nagy család, tűzön-vízen át!”. Mi persze nem a slágereket gyártjuk, hanem a farsangi maszkokhoz a sablonokat, a színezőhöz a feladatokat és az akadálypályát. Rendületlenül.
(Dudás Fanni)
