Bár illik mindig szépen mosolyogni, pozitív hozzáállást tanúsítani, a hogylétünk felől érdeklődőknek kedvesen azt válaszolni, hogy „köszönöm, remekül vagyok”, a munkánk felől kérdezősködőknek pedig nagy sóhajjal előadni, hogy „sok a munkám, de kreatív és eredményes, nagyon szeretem végezni”.
Hát igen, mindezt naponta megéljük, de valljuk már be, az esetek döntő többségében nem így gondoljuk. Mert bizony van, amikor szívünk szerint karikásra sírnánk a szemünket, földhöz csapnánk minimum egy kínai vázát és belekiabálnánk a világba, hogy „elég volt és mindenki hagyjon békén!”
Eddigi blogbejegyzéseimből kitűnt a „hórukk optimizmusom”, a „soha nem adom fel” hitvallásom, és – bár tetőtől talpig testben és lélekben nőből vagyok, – azért most férfiasan bevallom, bizony az elmúlt napok során napi szinten éreztem a megingást és háborgott bennem az „eddig és ne tovább”.
Erről az érzésről nem mindig az embertársak tehetnek, egyszerűen csak – ahogy mondani szoktuk – minden összejön. Feltorlódik a munka, egymást követik az apróbb kudarcok, olyan mintha minden összeesküdött volna arra, hogy márpedig egy icipici sikerélmény se szülessen. Ekkor aztán elég, ha valaki mindennek a tetejébe ferdén néz ránk, vagy Uram bocsá’ még mond is egy- két keresetlen szót, nem túl udvarias hangnemben és aztán póriasan szólva borul a bili… nem, ne szóljunk póriasan, írjuk szépen: betelik a pohár.
Így telt be nálam a pohár az elmúlt napokban. Betelt, mikor a segítő szándékot páran kiabálva és követelőzve fogadták, betelt, mikor valaki visszaélve a jóindulattal szántszándékkal kárt tett közös vagyonunkban, betelt, mikor idestova évtizedes munkánkat néhány ember napraforgómagot köpködve gyalázta… Bevallom, szívem szerint felálltam és magam mögött hagytam volna csapot-papot, mikor szociális munkás kolléganőmet egy helyi asszony félórán keresztül ordítva gyalázta a telepen, amikor a jótettet nem a köszönöm, hanem a „több is lehetett volna” követte.
Múlt pénteken ültem a telep közepén a padon, harminc fokkal tűzött a fejem felett a nap és elgondolkodtam, hogy tényleg, miért is csinálom? Miért jövök ki nap-mint nap ide, miért hagyom, hogy keresetlen szavakkal illessenek, miért lépek át minden kudarcon és folytatom, vagy kezdem elölről? Ebből a révedezésből szorgalmas segítőnk, egy helybéli asszony riasztott fel: „Hát te, jójány, gutaütést akarsz kapni itt a napon? Melegebb helyet már nem találtál? Hát keressé’ má legalább valami árnyékot!”
Bevallottam neki, hogy miféle gondolatok szögeztek oda a kőpadra. Neki, és még annak a pár embernek, akik megosztották velem önkéntes vezeklésem kínjait és odaültek mellém a tűző naptól meleg padra. Nem csináltunk semmit, csak beszélgettünk. Hol ők mondták a maguk véleményét, hol én az enyémet, hol meg egyszerre mindenki. A lényeg, hogy kibeszéltük magunkból a keserűséget, a fáradtságot, a félreértéseket. Nem kell ide pszichológus, jók vagyunk mi egymásnak.
És közben rájöttem, hogy miért csinálom: azért az asszonyért, aki hétvégén, hajnalban fésületlenül is szalad, ha meglát a telepen, mert tudja, baj van és segíteni kell… azért a lányért, aki önkéntesként fogja a gyerekek kezét, rajzol, táncol és mosolyog…, azért a családapáért és nagyapáért, aki a napi nyolc órás embertpróbáló munkája után félórát pihen és fogja a vakolókanalat, csinosítja a lakását. Azokért, akik ezen a nyáron éltek a lehetőségeikkel és kiskertet gondoztak ablakaik alatt, kalákába szerveződve lakásokat újítottak. Azokért, akik most azt szervezik, hogy a lekaszálják a telepet körülvevő térdig érő gyomot (ahogy mondani szoktuk: dzsindzsást…J ), mert tele van parlagfűvel.
Azért csinálom, amiért a többiek: Annamari, Gabi, Gergő, Edina és Kriszta. Mert ezt vállaltuk. Nem csak papíron, földi hatóságok előtt, hanem a saját lelkiismeretünk előtt is.
És ha ma reggel megkérdezi valaki a telepen, hogy „Éva néni, maga ezt most mér’ csinálja?” hát azt válaszolom, hogy : „Mert muszáj!”
„Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni.”
(Machiavelli)
Mészáros Éva
Ózd, 2012. július 02.
