Fejünkre nőtt a gaz, benőtte a felső sorra vezető kis gyalogutakat, hovatovább már az utcai csapok megközelítése sem volt egyszerű.
„Kaszálni kéne!” állapította meg több telepi férfi, de aztán maradt minden a régiben. Benőtt utak, derékig nyújtózó gaz. Aztán két-három naponta mindig más és más férfiember sóhajtotta el ezt a megállapítást, mígnem megelégeltem: „De miért nem kaszálunk?” érdeklődtem csillogó szemekkel, mert valahogy úgy gondoltam, hogy akkor már fogjunk is bele…a válasz azonban lehűtötte harcos munkás kedvemet, merthogy úgy hangzott, mintha Székelyország valamely falucskájában élnénk: „Nem kaszálunk, mer’hogy nincsen kasza!”
Na, így hogy eljutottunk a lényeghez, már felgyorsultak az események, szereztünk szerszámot és lássunk csodát, fogyni kezdett a gaz.
Reggelente a telepre érve hol itt-hol ott vettem észre a fűtenger terjedő folytonossági hiányát. Hol egyik-hol másik férfi ragadta meg a becses munkaeszközt és fogyott, fogyott a fű, tisztult a telep. Az asszonyok már nem voltak ennyire körülményesek. Életlen, régi kiskapákkal estek neki a csap környékének, a házak közti területnek és égi türelemmel sarabolták, vágták a gyomok gyökerét, hogy kezük munkája nyomán a tiszta, elgereblyézett föld maradjon.
A fürdőház és környéke már napok óta szépen körül volt seperve egy helyi asszony és férje jóvoltából. Minden reggel rend fogadott, meg persze ők is, büszkén támasztva a seprőt: „Teccik látni? Már készen vagyunk!” Láttam és örültem. Örültem a rendnek, de még jobban örültem a következetességnek. Reggel van, seperni kell…
Néha persze mindenki elkeseredik, így ők is, mikor naponta „újratermelődött” a szemét az út szélén. „Hiába dolgoztam. Feleslegesen sepertem egész délelőtt!” állapították meg. Megosztottam velük déd-és nagyszüleim rámtestált bölcsességét, mely szerint „ Felesleges munka nincs, csak felesleges ember”. Aki dolgot talál magának, az nem felesleges. Az szorgalmas. Persze rögtön kiegészítésre került az évszázados mondat, hogy immáron kiteljesedve maradjon az utókorra: „Felesleges munka nincs, de olyan ember van, aki lustaságból feleslegesen munkát csinál másoknak!” Ez egy igazság, ezt el kell fogadni.
Aztán elérkezett a hétfő, amikor magas rangú emberek, cégek képviselői, városvezetők látogatását vártuk. A nagy nap reggelén már minden lakás ajtaja mellett büszkén feszített a vadonatúj villanyóra doboz, erős kontrasztot képezve az ütött-kopott vakolattal. Gondosan kisepert udvarok, a „Fény terén” kaszával a kezében izzadó családapa fogadott reggel. Az ötös-hatos épületek között szinte fénylett a közkút és környéke, itt még az anyaföld is simábbá vált a gondos kezek alatt. Az asszonyok kirajzottak házaikból, ki seprővel, ki parfissal, vesszőseprővel űzte-seperte utcahosszat a hétvége szétszórt emlékeit. Egy óra múlva már „csak” a kopott házak emlékeztettek arra, hogy hol is vagyunk, az utcákon, portákon eluralkodott rend vetekedett a belváros tisztaságával. Megkönnyebbült sóhajjal néztem körül, „ez igen, ide bárki bejöhet, ezt meg lehet mutatni!” gondoltam magamban. Az asszonyok a fürdőház ajtaja előtt summázták, hogy „Na má’ jóvan, menni kéne főzni!” és mentek, hogy aztán pár óra múlva az érkező autók láttán kíváncsiságtól hajtva újra a telep közepén gyülekezzenek.
Büszke mosollyal vártam a vendégeket, pár üdvözlő szóval fogadtam, de szívem szerint mindenkinek egyesével elmondtam volna, hogy „Gyertek, nézzétek meg, szegények vagyunk, de igyekvőek, romosak, de tiszták, Hétes telepiek, de emberek!”
„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”
(Szophoklész)
Mészáros Éva
Ózd, 2012. augusztus 02.
