Annyira dolgoztunk, hogy megfeledkeztünk a következetes dokumentálásról. Nem dicsekszem különösebben most ezzel, mint dokumentarista, inkább szimbolikus jelentőségűnek látom ezt a feledékenységet. A hangsúly a tetteken van. Az eredményeket azért majd láthatjátok ezeken a kis költségvetésű mobiltelefonos fotókon, és a későbbiekben egy meghitt hétesi interjút is tervezek, és egy képet is keresek még az eredeti állapotról. Most írói képességeimet vetem tehát latba, és igyekszem elképzelhetővé tenni, hogy volt.
Úgy kezdődött, hogy kivittünk a helyszínre a dzsindzsásba néhány félénk vállalkozót, mondtak mindenfélét, főleg magas árakat, gép típusokat, sorolni sem tudom, vizsgálgatták a terepet, a két méteres gazt, az aljában rejlő esetleges titkokat, például a régi házak betonalapjait, mérlegelték a munka közben várható akadályokat, míg végül egy bátor és szimpatikus, mérsékelt árajánlatot adó ózdi vállalkozóra, Bolyky Miklósra esett a választásunk, és nem is kellett csalódnunk.
Miklóssal óra bérben egyeztünk meg és folyamatos konzultációban, ha elakadunk, hogyan tovább. Jól tettük. Mint kiderült, markolókkal harminc centi mélyre kellett ásni, hogy kiforgassuk a beton alapokat és az egyik gép be is krepált. Minden probléma ellenére (zuhogni kezdett az eső, a gépet nem lehetett a helyszínen megjavítani), estére ki lett forgatva 450 négyzetméternyi cucc ötven centi mélyen. Ennyire volt pénzünk. A pályát 300 négyzetméterre terveztük, de mellette a tábor helyét is ki kellett alakítani. Ezt az Ózdszolg. közcélú munkásai csinálták, mert Arany Laci bá, akit a neve is kötelez, odaszervezte az összes hétesi közmunkást, akik kézi kaszával, kapákkal és teljes bedobással a maradék 600 négyzetmétert teszik rendbe, már egy hete dolgoznak, ők az ugyancsak méteres gazból az alapokig tudják leküzdeni magukat és egyengetni. Heroikus munka.
Mi azon a 450 négyzetméteren már azt hittük túl vagyunk a nehezén (az ember mindig azt hiszi), ám kiderült, hogy az út szintje így olyan magasra került, hogy inkább medencét építhetnénk, nem foci pályát. Osztottam szoroztam és kiderült, hogy elkerülhetetlen a feltöltés. Megbíztam a vállalkozót, vegyen ki a terület melletti föld halomból annyit, amennyivel feltölthető a terület. 75 m3 földre volt szükség, ezt még a gépekkel elegyengették, de az egész rettenet hepehupás lett, és a füvet már megrendeltük. Szaladtam tehát fűhöz fához tanácsért, mire lehet még szükség, hogy előkészítsük a gyep lerakást. Azt mondták (fű, fa viszonylag semmit, Miklós meg az Oázis kertészet már sokkal többet), hogy kell egy normális földréteg még az egészre, azt frissiben kell elgereblyézni. Gyorsan hívtam a vállalkozónkat, honnan tud olcsó földet szerezni, és azonnal kivinni a terepre. Kitalálta. Kivitte.
De az egyengetés már nem fért bele a költségvetésbe sebaj, belelkesítettem az embereket és lássatok csodát, kiváló csapat állt össze. Annamária ment segíteni és mire megérkeztem a földkupacokat széthordták, szereztek szerszámokat is, és beállhattam gereblyézni. Ekkor érkezett meg a gyep szállítmány egy sármos fiatalemberrel, aki viszont sietett vissza. Na itt végképp elkeseredtem, nem a fiú miatt, inkább a szaktudását akartam neki, hogyan fogjuk mi ezt a szakmunkát elvégezni? Kubi ugyan mondta, hogy már látott ilyet egyszer, csak lesz valahogy.... És lett, tényleg lett. A sármos fiatalember búcsúzásképpen azt mondta: egyengessétek el a földet, döngöljétek le, rakjátok rá a gyepszőnyeget, jól áztassátok el vízzel a patakból, és négy napig nem lehet rámenni.
Már akkor a telep összes gyereke kézzel lábbal segített (pl. a göröngyöket dobáltuk ki a pálya szélére stb,), és alig várták, hogy labdázzanak. Döngölni meg mivel? Ekkor már vagy negyven férfi és nő segítettek felváltva és együtt, megoldani a problémákat. Laci éppen festette a házát, ő adott deszkamaradványokat, valaki hozott szöget, valaki kalapácsot, és másvalaki kapásból legyártotta helyben a kézi döngölőket. Kubi, Cuki és Guszti irányították a szintezést, Attila, Béla, Dani, Pali, Berna, Kati és a kisebbek is a hegyoldalból ástak és talicskával hoztak még földet a szintezéshez. Negyven fok volt, semmi árnyék, dőlt rólunk a víz. Annamária, Gergő és Zsófi, ő az egyik önkéntesünk, fel-alá rohangásztak a Tesco és a telep között, vizet hoztak, spárgát kellett venni, és tragikus, de kilencven méter hosszabbítót (tudtátok, hogy harminc méter 5 ezer Ft?) kellett venniük, hogy előkészüljünk a locsoláshoz a szivattyúval. (Legközelebbi ház ennyire van a pályától).
Amikor kitekertük és leraktuk az első gyep csíkot, komolyan mondom, áhítatos sóhajok szakadtak fel belőlünk. Én még ilyen gyönyörű füvet nem láttam. Pláne a Hétesben. Itt valami megfordult ma, Kriszta, itt valami elkezdődött", mondta Körte, és megtörölte a homlokát. A megtért Zoli keresztelni ment, de beállt a szép ruhájában, hogy egy kritikus helyen elegyengesse a földet. Már mindenki a csodájára járt a szépségnek. Cukinak eszébe jutott, hogy hívjuk ki az ózdi tévét. Nagy volt bennünk a büszkeség és a munka-öröm.
A tévé az utolsó csíknál ért ki, de remélem azért így is látszott, mit tudnak a hétesi cigányok. De még nincs vége. Beüzemeltük a szivattyút, amit hoztam, és aminek senki sem ismerte túlzottan a működését. Háromnegyed órát ment, a fű még nem volt eláztatva, amikor leállt. És nem is indult be, hiába pihentettük. Újabb kétségbe esés. Jöttek a negatív hangok. A gyerekek nem fogják kibírni, hogy négy napig ne menjenek rá. Honnan szerzünk másik szivattyút, el fog száradni a fű. Ki fogja ezt éjszaka őrizni, mert őrizni kell, bármi történhet, és mit kapnak ők ezért cserébe?
Aztán jöttek a pozitív hangok: mi csináltuk, mennyi munka van benne, ha kell, kint alszom, leverem a kölyköket, ha rálépnek, és hogy ez, maga a pálya a fizetség. Én meg szivattyúért rohangáltam közben. Tündi ajánlotta fel az első házból (nagy szó, itt hétesi viszonylatban jobb körülményekkel bíró emberek laknak), hogy próbáljuk a ki a búvárszivattyújukat. Bevált. Másnap Laci bá beüzemelte a miénket újra, és éppen hátradőltem volna, amikor hívtak, hogy megint leállt. Felhívtam a szociális osztály vezetőjét, aki a tévében már látta, hogy miket csinálunk, és akivel nagyon jó kapcsolatba kerültem, hála Miklósnak. Edit riasztotta a tűzoltókat, akik elvállalták, ha estig nem találunk más megoldást, kijönnek ők. És mindenki ilyen Ózdon, eddig mindenki segített. Na de Tündi újra odaadta a szivattyút és ma Gergő vesz egy olyat, mint a Tündiéké, amíg a mienk szervízben van (garanciális, vagy ki lesz cserélve). Szóval három napja locsolva a fű, őrizve, és a gyerekek sem mentek rá. Hétfőn avatjuk. Egy magas rangú személy inkognitóban egy zsák foci labdát ajánlott fel nekünk.
Nagyon erős a hitem, hogy jó dolgot csinálunk, és ezt erősítem az emberekben is. Közben készülünk a táborra, tervezzük a kaput és a kerítést, de az Ózdszolgtól szóltak, kellenek engedélyek, mert ez egy nagyobb beavatkozásnak számít, mint terveztük. Nem lesz bonyolult ez sem, dolgozom rajta, mire kész a pálya, ez is meglesz.
Drukkoljatok, vagy imádkozzatok, kinek, mi tetszik. Én mindenesetre megint sokat tanultam. Szívből dolgozni. Köszönet érte azoknak a cigányoknak (sokan voltak), akik most összefogtak. Még többen leszünk.
Bódis Kriszta
