Felmegyünk a telepre, fényképezőgéppel a kézben. Csak egy pillanat és megvan a fotósok csapata: a vendéget körülvevő obligát kíséretből kezek nyúlnak ki. "Hadd csináljam én is!". Hosszadalmas instrukcióra nincs mód. "Ezzel a gyűrűvel állíthatod közelire vagy távolira képet. Nézz bele és látod! Amikor tetszik, itt nyomd előbb picit, aztán végig."
Ettől a pillanattól kezdve szinte csak azt figyeled, éppen kinél, hol jár a kamera és rendezed a vitákat. "Régóta van nálad, add oda neki a kamerát!" vagy "Hagyjátok már egy kicist, hadd csinálja!", sőt: "Ne haragudj, pici, de meg se bírod tartani. Majd ha egy kicsit nagyobb leszel". A többnyire szintén amatőr önkéntesnek esélye sincs, hogy mesteriskolát játsszon - a kép, a szemlélet, a fotós tekintete a gyerekeké vagy a ritkábban bejelentkező felnőtt telepi emberé. Legfeljebb a más látványosságok felé elszippant tömeg után beálló csendben vagy a gyerekektől távol töltött percekben veheti kezébe újra a gépet, hogy néhány képet készítsen maga is.
Itt most kilenc minietűd illusztrálja, mit ad egyetlen nap fotózása egyetlen géppel Hétesen. Bár olykor a véletlen is formálja a képeket, az alapinstrukció és a sorozatban készült, hasonló karakterű képek azt mutatják, a "mikor tetszik, itt nyomd meg" bizony sajátos látásmódokat hoz elő. Nem kánon szerintieket talán, de érdekeseket mindenképp.
