Idézz föl valamit, amit már nagyon sokszor láttál képen, és nem tudtad elfelejteni: az óceánt, egy Matisse-festményt, halott katona arcát kezével a homlokán, születést, éhező afrikaiakat a tűző napon, legyekkel az arcukon… 
Most keress ezek között az emlékek között olyat, amit a valóságban is megismertél. Mondjuk az óceánt. Ezerszer elképzelted, ahogyan szálegyedül állsz a partján, csepereg az eső, és a világ teljesen üres: csak te és ő. De a fotóknak, filmeknek semmi közük nincs ehhez a valósághoz. Irtózatos, gyönyörű. Ugyanez az érzés tölt el akkor is, amikor a halott katonát látod meg először. Irtózatos és gyönyörű is, mert maga a valóság. Mindig csak képekben élünk, de ez más: az élet, vagy a valódi halál.
Elképzelhetetlen mennyiségű fotót és filmet láttam már cigánytelepekről, olvastam és hallottam beszámolókat. De valójában másodszor jártam ilyen helyen, és ebből előszörre nem mentem be egyetlen házba sem.
Hétvégén Ózdon jártam. Esett az eső, hideg volt, és mire felértünk, besötétedett. Mire begurultunk a telepre, az esőtől felázott a talaj, minden csúszott, fáztunk és nem láttunk semmit. Három fiúval találkoztunk, aztán bementünk az egyik házba. Csak gyerekek voltak otthon. Átmentünk a sötét konyhán, egy szörnyű állapotban lévő tűzhelyre emlékszem. A szobában három ágy, egy félig nyitott szekrény, kevés holmi, de az is nagy rendetlenségben. És persze a tévé. Nagyképernyős tévé DVD-lejátszóval. Pontosan olyan szegénység, mint amire a fényképek alapján számítottam, de ez így, a valóságban megtapasztalva, szagokkal, félsötétben, visszaadhatatlan. Az maga volt a szegénység. A tévé dacára, a rendesen felöltözött gyerekek dacára. De ahogy leültem velük szemben, és elkezdtek kérdezgetni (Pestről jött? Van gyereke? Hány évesek? stb.), úgy éreztem - nagy szavak! -, mint aki hazaért végre. Mintha mindig itt lettem volna ezekkel a nagy- és kislányokkal, mindig méregettük volna egymást az első ölelésre várva.
A többiek már nem először jártak ott, a kérésükre Fatima bemutatta, hogy áll a koreográfiával. Nagyon szépen táncolt, látszott, hogy sokat dolgozott rajta, gyakorolt, és az is, mennyire élvezi. Büszke volt magára, és volt is miért. A tánc után az a kislány, aki épp Hangával egyidős, egyszer csak odahozta az olvasókönyvét nekem. Megkérdeztem, hogy akarja-e, hogy megcsináljuk a házi feladatát. Nagyon lelkes volt, és kőkeményen végigcsinála. Nem ment könnyen. Szótagokat kellett számolni, öszesen legalább húsz-huszonötöt, és a kislány nem tudta, hogyan kell. Valószínűleg soha senki nem olvasott neki verseket (vagy legalábbis nem rendszeresen), és a tanítójának is kisebb gondja nagyobb volt annál, hogy ezt megtanítsa neki. Ráadásul a szótagszámokat nem pontokkal kellett jelölnie, hanem egy téglalapot kellett felosztani annyifelé, ahány szótag volt a szóban. Egy három szótagú szó alá tehát két vonalat kellett behúznia, hogy a téglalapot háromfelé ossza. Ez az absztrahálás még egy sokkal előnyösebb helyzetből induló gyereknek is probléma hétévesen. Ezért ezt nem is erőltettem. Ha nem tudta, megmutattam, mit kell csinálnia, ha önállóan csinálta, ráhagytam. Nagyon büszke volt magára, amikor kész lettünk. De közben már a nagylányok elkezdtek "kóstolgatni": táncolnék-e. Én szégyenlős vagyok. De tudtam, hogy ez kikerülhetetlen. Úgy éreztem, hogy ez beavatás. Igen, ez beavatás volt. Bekapcsolták a zenét, és annyi segítséget kaptam, hogy a kicsi táncolt velem, persze simán letáncolt engem. Othon voltam. Miért nem vagyok itt már évek óta?
(folyt., talán, köv.)
-------------
Mikes Vivien
