„-Ebből mi lesz? „- vetődött fel bennem a kétségbeesett gondolat, mikor a minap Kerekes Józsi építési vállalkozó kérésére a telepre mentem. Az épülő Fürdőház mellett egy sáros vízzel teli gödör tátongott.
„-Mi lenne, hát itt lesz a szennyvízülepítő!” – hangzott a határozott válasz.
Nekem nem sikerült ilyen határozottnak és tárgyilagosnak lennem. Ott helyben átadtam magam a kétségbeesésnek. Feljött a talajvíz, ami már más épületeknél is sok gondot okozott. A telepi gyerekek, fiatalok nem látták ilyen tragikusnak a helyzetet. Vidáman álldogáltak a sáros gödör szélén, dobálták a vizet, vagy javasoltak egymásnak egy alapos iszappakolást.
„-Idejött a Balaton!” kiabálták a kisebbek, a nagyobbak azonban önérzetesen mondták:
„Éva néni, van magánál papír? Irjuk ki, hogy HÉTESI TÓ.”
Lám, még a bajnak is lehet örülni. (Bár Kerekes Józsi a vállalkozó sehogysem akart ebben a nagy örömködésben részt venni, és inkább elment szivattyúért.)
A Hétesi tó igen rövidke életet élt: mindössze fél napot. A vizet kiszivattyúzták, Józsi egy szigorú tekintettel munkát parancsolt és a hatalmas tartályok a helyükre kerültek.
A gyerekek új dolgok felfedezésére indultak a Hétesi tó hűlt helye mellől, az én kétkedő kétségbeesésem pedig tovaszállt.
Egy dologban azonban biztos vagyok: ezután ha a telepre megyek – bármi is épüljön oda – én mindig a vízzel teli gödröt fogom látni és a partján nevetgélő gyerekeket, meg persze a soha meg nem írt tábla feliratát: „HÉTESI TÓ”.
Nem elég ám az, ha az embernek szeme van (…), meg kell tanulnia látni.
(Jean-Paul Sartre)
Mészáros Éva
Ózd, 2011. november 03.
