Mint azt előző havi blogbejegyzésemben írtam, 26 ember kezdett el dolgozni a Hétes telepen ezen a tavaszon. Múltkor ezt már részletesen leírtam. Talán annyit még erről, hogy márciusban újabb egy fővel, Ildikóval bővült a dolgozók köre. Ő koordinátorként segíti a munkánkat, serénykedik az Alkotóházban, Fürdőházban.
Ami viszont kapcsolódik a munkához és szívet melengető: páran – akik nem részesültek sem a közmunka programban, sem a TKKI foglalkoztatásban – önkéntes munkára jelentkeztek. Megismétlem úgy, ahogyan az esemény megérdemli, nagybetűvel, kiemelten: ÖNKÉNTES MUNKÁRA! Előkerült a seprő, lapát, szemeteszsák, munkáskesztyű, és szorgos kezek a Hétest átszelő egyetlen műút felseprésébe, a közösségi tér kitakarításába kezdtek. Volt, aki a fürdőházzal szemben lévő kuka környékét tette rendbe. A csapatba együtt álltak be gyermekek, fiatalok, és bizony a család összes terhét egyedül vivő, beteg gyermekét ápoló édesanya is. A hangulat fantasztikus volt, a lendület pedig tiszteletet érdemlő. Két nap alatt megtisztult a „főút”. De a lelkes önkéntesek közül páran nem érték be ennyivel: seprővel a kezükben az Alkotóházba mentek, udvart sepertek, lépcsőházat töröltek.
Pedig tudták, hogy a fizetség a munkájukért nem lesz pénzre átváltható, hogy mindössze az eredmény az, amit fizetségként – eszmei juttatásként – lehet felszámolni. És tudták, hogy múlékony ez az eredmény, hisz pár nap után újra kell seperni az utat, törölni a lépcsőházat, de dolgoztak, mert mint mondták: jólesett egy kicsit együtt dolgozni.
És ha az utca nem lett volna tisztára seperve, a lépcsőház pedig fényesre mosva, már akkor is – ezért az egyért megérte volna – önkéntes közérdekű munkát szervezni: mert jó együtt dolgozni, mert a közös munka közösséget épít.
Napjainkban újabb gyümölcse van beérőfélben az összefogásnak: a kilakoltatás előtt álló családok megmentésén töri a fejét a telep apraja-nagyja. Lépten- nyomon felmerül a téma: mit lehetne tenni? A szegénységben egymást érik a felajánlások: én „ötöt”, én „tizet” adok hó elején… vajon elég lesz? Igen, elég lesz, hisz többet tesznek meg egymásért, mint bárhol máshol. Tapasztaltam, hogy – a hétesieknél jóval magasabb életszínvonalon élő – emberek, jó munkatársak, szomszédok és rokonok hogyan „feledkeztek meg” a közös múltról, mihelyt anyagi felelősségvállalásra, segítségre került volna a sor.
Ezért szép az, ami itt most kibontakozóban van, és igenis, ha ennyien és ennyire akarják, akkor sikerülni is fog!
„Az élet egyik legszebb jutalma, hogy miközben az ember másokon segít, egyben önmagán is segít”
R.W. Emerson
Mészáros Éva
Ózd, 2012. április 02.
