... avagy most már csakazértis! Eddig megírt, optimista hangvételű blogbejegyzéseim tartalma az elmúlt napok kavalkádjában szinte semmibe veszett.
Már-már úgy tűnt, hogy végre, igen végre indulunk a közösségi- és fürdőházzal, vagy ahogyan a telepen hívjuk a „HÁZZAL”, de hát mikor az Ég és a Föld is összeesküszik, akkor a halandónak nincs más lehetősége, mint tűrni a megpróbáltatásokat.
Egy meglehetősen borús napon, végezvén munkámmal átadtam magam női mivoltomnak és nemes egyszerűséggel fodrászhoz mentem. Itt ért délután öt óra magasságában Kriszta kétségbeesett telefonja: „Éva, menj ki a telepre, baj van, „feljöttek a szennyvíztartályok”! Az eső úgy szakadt, mintha az égiek elrendelték volna a nagy össznépi megtisztulást. Gergővel együtt rohantunk a telepre, és olyan látvány fogadott, ami keveseknek adatott meg eddig, de bár mi se láttuk volna! Didergősen összebúvó, víztől csepegő emberek a telep közepén a mintegy két méter mély vizes-sáros iszapból kiemelkedő tartályok körül… mintha tengeralattjárók bújtak volna elő a föld alól. Beálltunk mi is a tanácstalanul nézelődő társaságba, mert mi mást is tehettünk volna? Aztán hívtuk a tűzoltókat. Kis idő múlva már egy szerkocsival és három emberrel többen álltunk a gödör szélén… Megoldás? Hát az nem volt, csak annyi, hogy valamennyire kerítsük el jelzőszalaggal a „veszélyzónát”. Szaladtak az emberek, karókat törtek a cserjésből és segítettek a tűzoltóknak…
Aztán másnapra tovaszállt a kétségbeesésünk. Mire a telepre értem reggel, a férfiak már karókból és dróthálóból kerítést eszkábáltak a „tengeralattjárók” köré, elkerítették a beszakadó szélű vizesárkot, hogy be ne essenek az óvatlanul játszó gyerekek. És a könnyebb létet érdemlő asszonyok biztattak engem, hogy nem baj, egy – két héttel tovább mosnak hát teknőben, meg kézzel, majdcsak rendbe jön már minden, és én – mint oly sokszor már eddig – elszégyelltem magam.
Ha ők nem csüggednek, ha a megoldást keresik, ha türelmet gyakorolnak, akkor én milyen jogon kételkedem bármiben is? S vissza feltámadt az az asztalra csapós, csak azért is lesz fürdőház gondolatom. Beszereztem hát a tisztítószert, adomány törölközőket gyűjtöttem (köszönöm Gabi!), babafürdető – és öltöztető sarkot álmodtam a Házba… Harcra készen sorakoznak a fürdető kád, a ruháskosár, a parfis, a felmosó és a tisztítószeres dobozok.
És semmi nem volt hiába, hisz a tartályok ma a helyükre kerülnek, holnap felszerelik a vízórát és pénteken már igenis mosunk fáradtság nélkül és fürdünk, vízhordás nélkül! Mert így akarjuk. Közösen, együtt, most már csakazértis!
„Nincs végzet. És nincs sorsszerűség. Törvények és véletlenek vannak. És akarat...”
/Berkesi András/
Mészáros Éva
Ózd, 2012. június 05.
