cseppgyerek

... ezt kérdezi egy csepplányka az első telepi látogatásunk után.

A telep izzasztó betonján énekeltük és játszottuk át a napokat Jucival és a csepp gyerekekkel. Első nap kicsit megszeppenve érkeztünk vissza az alkotóházba, hisz a szépen eltervezett napirendünk, úgy ahogy volt romba dőlt… Mi gazdagabbak lettünk egy „körben áll a kislányka” és egy „adj király katonát” játék alaposabb ismeretével, de a mi saját és számukra idegen, új dalaink és játékaink nem arattak elsőre hatalmas sikert. Aztán valahogy mégis megszületett. A kölcsönös egymás tanítgatása működő munkafolyamatnak bizonyult.

Azt hiszem a mutogatós, koreográfiás, ismétlődő dalocskákat élvezték leginkább a gyerekek, jó érzéssel töltött el mikor a mi dalainkat hallottam vissza egy-egy sétáló gyerekcsapattól

(ilyenkor visszanéztem Juci köztük van-e, és még nagyobb örömmel nyugtáztam: teljesen magukban dalolnak).

Néha persze nem volt könnyű mikor a gyöngyök „fúzása” izgalmasabbnak bizonyult , mint mi, vagy amikor tényleg úgy éreztem sérvet kapok a csimpaszkodó gyereksereglettől. Nem volt mindig egyszerű finoman visszautasítani a tóra invitáló férfiakat vagy egyszerűen csak magamba fojtani az időnként rám-rám törő sírhatnékot a telep nyomora és a gyönyörű csillogó szemű gyerekek kontrasztja vagy Váradi Gábor (olykor túlzásokba eső, de időnként mégis megindító) beszédei miatt.

Ha időnként alvásra csuklott is fejem, (nem csoda annyi futóverseny és medvevadászat után) fontosak voltak és szerettem a napvégi önkéntes megbeszéléseket, hisz a telep egy apró szegletét láthattam csak napközben, és ha csak képzeletemben is, de jó volt körbejárni az alkotóházas, a focipályás, kézműves és egyéb eseményeket. A délutáni és esti programokból csak foszlányok maradtak meg, talán azért, mert a gyönyörű gyerekek és az a pozitív érzés, hogy a telep lakói most együtt örülnek valaminek (vagy együtt szemlélnek, zsörtölődnek, de együtt vannak) jobban lekötötte a figyelmemet.

Nem is tudom, mikor kaptam ennyi szeretetet (és karkötőt meg dekupázs - papírtányért  ) egyszerre. Talán ilyen rövid idő alatt, ilyen intenzitással még sosem. Azóta is nehéz másról mesélni itthon. Mesélni a telep állapotáról, a teljesen máshogy működő hierarchiákról, habitusokról, élményekről, személyekről. Egy- egy arc vagy tekintet mindennap eszembe jut. Ilyen Dalma, akinek szavacskáit sosem felejtem: „ Belevésődött a fejembe nénike, most már mindennap magáról álmodom, ma is magáról fogok . … Hétesen minden megtörténik, annyit gondolkodok, hogy minden benne van a fejemben és ott minden megtörténik.”

Hát az én fejembe is bevésődtek, ők, ti, Hétes.

Szenteczki Zita